Felszíni szerelékek

A harcsa felépítéséből és az ebből adódó táplálkozási szokásaiból kiindulva a felszíni harcsahorgászat, történjen az élő csalihallal vagy wobblerrel pergetve, egy kiemelt fontosságú módszer halmaz. Ha megnézzük a harcsát, akkor a legszembetűnőbb dolog a testéhez képes hatalmas fej, rajta a nagy, felső állású szájjal, melyben milliónyi visszafelé hajló gerebenfog gondoskodik a táplálék megragadásáról. Az esetek 90%-ban a harcsa száján csak befelé vezet az út. A maradék 10% kivétel az a szerencsés hal, ami megmenekül, ezeken fedezhetünk fel néha hatalmas harapásnyomokat. 4-5 kg-os pontyokon, amurokon is találkozhatunk néha ilyenekkel, amik hűen tükrözik a harcsa agresszivitását. Ennek ellenére, a ragadozó halak közül a méretéhez képest a szűk torka miatt a harcsa tud a legkisebb táplálékot lenyelni. Ennek ellenére mindennek nekimegy, ami a közelében van vagy könnyű prédának véli. Ezt az agresszivitását sok esetben, például pergetésnél gyönyörűen ki tudjuk használni. Ezen tulajdonsága miatt támadja meg hamar az ívási időben a fészek közvetlen közelébe juttatott puhatestű csokrot is, de erről a módszerről nem igazán szeretnék írni, mert a már amúgy is nagyon megcsappant magyarországi halbőségnek nem hiszem, hogy ez a módszer túlzottan jót tenne. Ezért etikai okok miatt már én sem űzöm ezt a műfajt, hiszen mindnyájunk érdeke, hogy nem csak a harcsa, de egyéb halfajok is újra olyan bőséggel úszkáljanak vizeinkben, mint ahogyan arról nagyapáink még mesélni tudnának. De például egy pontosan felderített fekvőhelyet meghorgászva is néha meglepően hamar tudunk kapást kicsikarni, mert a tálcán felkínált eledelt néha még a tapasztalt, öreg harcsák sem tudják elengedni a bajszuk mellett. De térjünk vissza a harcsa felépítése és a felszíni módszerek közötti szoros összefüggésre. Tudjuk tehát, hogy a szájának állásából adódóan általában alulról kapja el áldozatát. A táplálkozása rendkívül hatékony, ugyanis a hatalmas pofájának villámgyors nyitásával vákuumot képez, amivel a nagyobb testű halakat is képes egy szemvillanás alatt beszippantani. Mint minden más ragadozóhal, a harcsa is különösen nagy érdeklődést mutat a felszínen vagy a felszín közelében csobogó csalihalak iránt. Azt, hogy ez nem csak a harcsára igaz, a számtalan harcsázás közben megakasztott nagytestű süllő és csuka is bizonyítja, de láttam már 6 kg-s balint is rajtaveszni bergmann csövön felkínált tenyeres kárászon. Adott tehát a halunk, aminek felszíni rablásait gyakran hallhatjuk, ha az éjszakák egy részét éberen töltjük a vízparton. A mi feladatunk, hogy a csalihalat a megfelelő módszerrel és helyen felkínálva kapásra ingereljük aktív táplálkozási idejében.

 

Mikor lehetünk eredményesek felszínen harcsára?

Nos, ezt a kérdést két felől lehet megközelíteni. Az egyik az évszakok szerinti, a másik a napszakok szerinti bontás. A harcsát felszínen gyakorlatilag attól kezdve, hogy a tavasszal melegedő vizekben brutális zabálásba kezd egészen késő őszig, mikor is elkezdi a passzív téli időszakát remekül lehet fogni felszínen. Igazából azt is mondhatnám, hogy ezek a módszerek kiemelt fogási esélyt biztosítanak, főleg ha a jó helyeken próbálkozunk. Én azt tapasztaltam, hogy tavasszal a 7-8 fokos vízben már jól fogható. DE, és ezt itt nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy már 4-5 fokos vízben is el szoktam kezdeni a tavaszi harcsázást és rendszerint minden évben halat ad ez az időszak is! A szakirodalom nem véletlen tartja a 8 °C vízhőmérsékletet a harcsa intenzív táplálkozásának kezdetének, de ennél 2-3 fokkal hidegebb vízben is léteznek olyan anomáliák, amik már intenzív táplálkozásra ösztönzik. Ezek mind az időjárással összefüggőek, még nem kívánom részletezni, mert egy külön fejezetet megér. Például kevés itthoni horgász ismerte fel, hogy az eső még a hideg vízben is képes kimozdítani, pedig számtalanszor bebizonyosodott már ez a megfigyelés. No, de egyelőre maradjunk a tavaszi sztenderd értéknél, a 7-8 foknál (hiába nem értek vele egyet 100%-osan)... Ekkor még a gyorsabban melegedő, sekély vizeken kell keresnünk, hiszen a táplálékhalak is ezekre a szakaszokra orientálódnak. Egyébként a vizeket figyelve több olyan jelenség is árulkodik a harcsák táplálkozásának kezdetéről, amiket meg kell tanulnunk meglátni. Ha a vermelőhelyek "pezsdülése" elindul és élet költözik a vízbe, akkor már biztosak lehetünk benne, hogy a harcsa is elindul lassan préda után nézni, mivel a kondicionális táplálkozás értelmében az ívásra (ameddig már nem sok ideje van hátra) nagyon jó formában és erőben kell lennie! A tavaszi nagy mennyiségű, hirtelen táplálékfelvételének ez a fő oka, mert télen a passzív időszakában meglehetősen ritkán és kevés táplálékot vesz magához. Tulajdonképpen éves táplálékának bő 40%-át ebben a tavaszi időszakban fogyasztja el! Nem véletlen ez a harcsások talán legeredményesebb időszaka. Ilyenkor még nappal is nagyon jól fogható. Ez persze az évek alatt felgyülemlett tapasztalat miatt az év többi időszakára is igaz lehet, ha valaki szándékosan megtanul nappal eredményesen harcsát fogni, de tavasszal határozottan nagyobb aktivitást mutat a harcsa, mint például a nyári kánikulában. Ugyan ez sokszor igaz az őszi, vermelés előtti időszakra is, illetve vannak random időpontok, mikor megmagyarázhatatlan okok miatt hirtelen zabálásba kezdenek nappal is. Ellenben vannak olyan események, például frontváltozások, viharok, amikor is köztudott a harcsák beindulása. Utóbbival szoros összefüggésben áll a felszíni táplálkozása (légnyomás csökkenés)! Minden esetre, ha évszakok szerint akarjuk behatárolni, mikor érdemes harcsára felszínen csalizni, akkor rá kell jöjjünk, hogy a téli vermelési időszakot leszámítva gyakorlatilag mindig. Tavasszal és ősszel nappal is sűrűn elragadja a felszíni szerelékünkön felkínált csalihalakat, míg nyáron az esetek döntő többségében az éjszakák lesznek az eredményesebbek. Ez persze végig igaz, mivel éjszakai életmódot folytat, de az arányok változóak. Ellent mond mindennek, hogy ha például egy bemosott, árnyékos partoldal mellé rögzítjük a spannolós szerelékkel csalihalunkat, gyakran érhet minket nappal is támadás. Aranyszabály nincs, a harcsát kiismerni egy élet is kevés, ezért minél több információt kell szerezni és úgy ülni a vízparton, hogy kiélesedett érzékszerveinkkel még a kapástalan napok alatt is új ismereteket szerezzünk, vonjuk le a következtetéseket és tanuljunk! Gondoljuk át, miért történtek vagy miért nem történtek meg bizonyos dolgok és a következő horgászatunk alkalmával feltétlenül használjuk fel új ismereteinket, mert e végtelen tanulási folyamat közben csak így lehetünk "mesterei" e rejtélyes halunk becserkészésének. Summa summarum: felszínen tehát bármikor eredményesek lehetünk kora tavasztól az első éjszakai fagyok beálltáig, de az éjszakák arányaiban mindig is több kapást fognak adni! Viszont a siker érdekében információra van szükségünk a harcsák táplálkozási területeiről, amit vagy megbízható informátorainktól kaphatunk meg vagy a saját fülünkkel győződünk meg róla. Én ez utóbbit választom általában, így nem kapok téves adatokat... Azt fontosnak tartom még leszögezni, hogy a felszíni módszerek között is vannak eltérések az előke hosszát illetően. Egy keljfeljancsis, óriás antennás úszós vagy spannolós cuccnál akár teljesen víztetőre is állíthatjuk a kishalunkat, hogy annak a háta kint legyen a vízből de akár 20-30 centiméterre is leengedhetjük felszín alá, hogy kicsit több tere legyen. Én ez utóbbit preferálom, mivel így életszerűbben mozog a kishal, főleg támadás előtt. Régi megfigyelés, hogy a kishal érzi, amikor a harcsa közeledik és támadni készül, ilyenkor ideges veretésbe kezd, menekülni próbál. Lehet, hogy sokaknak túlmisztifikáltnak tűnik a harcsázásnak az a része, ahol is a harcsa óvatosságát és tanulékonyságát hangoztatom illetve hangoztatják még sokan mások. De tény, hogy egy öreg, sokszor megakasztott harcsa akár az utolsó pillanatban is elállhat a támadástól. Velem is megesett már, hogy láttam a pörsöt, amikor a harcsa reggel már világosban elindult a bergmann cső felé, de csak ment alatta egy kört és visszafeküdt. Valószínűleg megneszelte a turpisságot és biztonságosabb táplálék után nézett. Ha már a bergmann csöves szereléknél tartunk, itt a kishalat mindenképp a felszín alá tudjuk csak beállítani, legalább is a fekvő verziónál bár én a másikat már minden esetben keljfeljancsinak hívom. Mostanában már 120-150 centis csöveket használok, minimum 60 centis előkékkel de a hosszú csövön 120 centiméteresre állítottam azt, hogy a kishal minél nagyobb területet tudjon bejárni. Ugye, a 150 centis cső plusz a 120 centis előke az egy 270 centiméter sugarú kör, ami átmérőjét tekintve már 5,4 méter. Ez azért fontos, mert egy öreg harcsa később fog gyanút, mivel a kishal a nagy bejárt területen túl a vízrétegekben is 120 centi mélyről egészen fel tud jönni a felszínre, miközben próbál szabadulni a szerelékről. Arra viszont minden esetben figyelni kell, hogy a kishal soha ne tudja az előkét visszaakasztani a főzsinórra! Régen 50 centis csövet használtam 20 centis előkével és rengeteget fogtam vele, de 2013-ban rájöttem, hogy kénytelen vagyok hosszabb csöveket gyártani a tanulékony harcsák becsapására. Néha persze voltak esetek, amikor egymástól 30 méterre volt azonos távolságban egy 120 centis és az 50 centis cső, mégis a rövidebb kellett neki. Ez egy 15 kilós harcsa volt, amit egyszer hallottam rabolni és gondoltam, megfogom. Első éjszaka semmi, második semmi, a harmadikat már csak a becsületem miatt ültem ki és a negyediken sikerült végre megfogni. A rablása miatt nagyobbnak hittem, ezért tartottam ki annyira. A négy éjszaka alatt többször hallottam, mégsem fanyalodott rá 3 napon keresztül a kishalaimra, a végén meg a kevésbé óvatos halakra összeállított cuccot vitte el, szóval van ilyen. De ha Bokor Károly kedvelt módszerét, a víz alá állított stupeket vesszük alapul, ez nem is csoda. Az Ő szerkóján gyakorlatilag egy éppen talán 40 centis körben mozog a kishal, mégis eredményes. Főleg azokon a helyeken szerettem én is használni, ahol a sok part menti természetes akadály miatt egy hosszú cső könnyen felakadhat. Ma már ilyen helyeken túlnyomó részt inkább spannolós technikával horgászom, ha van rá lehetőség. Egy kicsit hosszúra nyúlt a bevezető, rengeteg az átadandó információ, de most ezt lezárnám és akkor a már meg-megemlített módszerek után nézzük át a felszíni szerelékeket a teljesség igényével.

 

Bergmann csöves (egyszerű, de nagyszerű)

Aki még nem jártas a harcsázásban, de elkezd a google keresővel böngészni a témában, az szinte ezer százalék, hogy elsők közt ezzel a szerelékkel találja szembe magát. Ennek oka az egyszerűsége és az a tény, hogy megfelelő helyen és stratégiával a legnagyobb harcsákat is horogra lehet csalni vele. Ezen túl rengeteg kisebb példány is rajtaveszik, az én negatív rekordom egy alig 40 dekás példány, ami 30 dekás (!) kárászra csapott oda és éppen a jobb oldali bajuszának tövében akadt meg a hármas horog egyik ága. Elsőként szeretném leszögezni, hogy én nem bízok a gyári csövekben, minden esetben magam készítem el őket. Rendkívül olcsó alapanyagokra van szükség hozzá. A standard változathoz mindössze egy barkácsáruházban beszerezhető bergmann csőre van szükség, amit villamos vezetékek behúzásához használnak az építőiparban. A két végét le kell zárni, ezt én lábazati hungarocellel szoktam megoldani. Vágok jó 5-10 centi hosszú darabot, amit lefaragok hosszában olyan módon, hogy éppen bele tudjam tuszkolni a cső két végébe. Ez már magában is stabilan áll és teljesen lezárja a csövet, de pluszban rá szoktam folyatni egy kis ömlenyragasztót. Ízléstől függően azt is meg lehet csinálni, hogy a cső két végére ráhúzunk egy-egy nagyobb (kb. 100-150 grammos) úszót, melybe olyan átmérőjű furatot csinálunk előzőleg, hogy azt a csőre tudjuk húzni. Ekkor érdemes előtte a felületet cérnázni és ömlenyragasztózni, mely száradás után biztosan fogja tartani az úszótesteket. Előtte minden esetben már fel kell helyezni a zsinórvezetőt! Egyébként én azt tapasztaltam, hogy ez a két úszótest elhagyható, ezek nélkül is van akkor felhajtóereje a csőnek, hogy a nagyon nagy csalihalakat is megtartsák a felszínen. A következő dolog, amire szükségünk van az 3-4 darab zsinórvezető, ami akár szétdarabolt gubancgátló csőből is készíthető. Ezeket én szintén cérnázom, majd ragasztom, végül szigetelőszalaggal körbetekerem párszor őket, mielőtt még az ömlenyragasztó megszilárdulna. Egyébként az is remek megoldás, ha csak magát a két végén lezárt csövet hordjuk magunkkal, majd a szigetelőszalaggal pár helyen ráragasztjuk a főzsinórt, mert nem szükséges, hogy a cső csússzon a főzsinóron. Ebben az esetben és a ragasztott, fix zsinórvezetőkkel ellátott csőnél is szükségünk lesz forgókapocsra. Utóbbinál a legegyszerűbb, ha vastag monofilból készítünk egy előkét, ami a csőnél legalább 20-30 centivel rövidebb és a cső zsinórozásához pedig egy magas szakítószilárdságú fonottat használunk. A cső két végén erős forgókat kötünk erre a fonott zsinórra és egyik végébe akasztjuk az előkét, másik végén lévő forgóba pedig a főzsinórt kötjük. A másik verziónál nyilván elég egy forgó, amibe a főzsinórt és az előkét is kötjük, miután a főzsinórt felragasztgattuk pár helyen a csőre. Én mindig előre elkészítem a csövet a zsinórvezetőkkel és bezsinórozva, előkével szállítom. Egyrészt a parton nincs vele munka, másrészt amikor nem horgászhatok, mindig barkácsolok, hogy legalább annyi közöm legyen a horgászathoz :) A cső bejuttatására én 4 dolgot próbáltam és alkalmaztam sikerrel. A legegyszerűbb az volt, mikor közelre kellett dobni, ilyenkor vagy behajítottam az egészet hagyományos bedobással vagy a kezembe fogtam a csövet, a bottal belendítettem az ólmot, majd vízre raktam a csövet és az ólom fölé húztam (ez tényleg csak nagyon rövid távolságoknál működik...). A dobásnál vigyázni kell, nehogy leszakadjon a kishal illetve az ólom súlyát is jól kell megválasztani, mert előfordulhat, hogy a csali repül a csővel világgá az ólom meg 20 méterrel előtte esik a vízbe, ahova vissza kell húznunk majd a szereléket. Én, mikor a szükség nagy úr volt így 40 méterre is eldobtam gond nélkül, vigyázva a kishalra is. Ha viszont nagyobb távokat akartam meghorgászni, akkor legtöbbször a két botos behúzást alkalmaztam vagy ha volt csónak, éltem a lehetőséggel és behordtam. A két botos behúzás pofon egyszerű dolog és hál' Istennek videóanyag is van róla (lentebb), ezért feleslegesnek tartom tüzetesen leírni. Létezik még olyan opció, amikor etetőhajóval hordják be a csöves szereléket, illetve van egy 3 botos behúzó technika is, amit "cukros behúzásnak" neveznek de még soha nem próbáltam. A videó szintén lentebb található róla. Régi horgásztársam kipróbálta cukorral, de az mindig kettéroppant neki így kitalált rá valami alternatívát, de nem volt szerencsém látni még, mert a fővárosba költözés elválasztotta horgászútjainkat sajnos. Viszont az vitathatatlan, hogy a "cukros" módszer fogósabb lehet olyan tavakon, ahol nagyon sokan használnak csöveket és a harcsák már kiismerték azokat. Velem is megesett 2 éve, hogy nem ették a csöveken felkínált csalikat az akkori horgásztavamon Békés megyében, így csináltam egyet bambuszból, ami hosszabb volt, mint az addig használt bergmann csövek és a két végén egészen kicsi hungarocell gömbök adták a plusz felhajtóerőt. Első próbára egy 6 kilós harcsa ette meg a rajta felkínált csalit és azóta is ha egy kisebb területre juttatok be két csöves szereléket, akkor ezt többször viszi el a harcsa, mint a sima bergmannt. Az okát sejtem, de nagyon nem szeretnék belemenni, mert a harcsa érzékszervei és tanulékonysága majd egy külön fejezet témája lesz.

Behúzás cukorral

 

 

"Keljfeljancsi

Annyiban tér el az előbb említett szereléktől, hogy itt a cső nem a vízen fekszik, hanem kb. 30-45°-os szögben (tetszés szerint) áll ki a vízből oly módon, hogy kb. az 1/3 részénél van egy felhajtótest. Ez azt a célt szolgálja, hogy a zsinórt túlfeszítve a cső ne merüljön el, hanem először csak a rövidebb alsó 1/3-a merüljön, így megbillenjen. A felső 2/3 rész és a felhajtótest fele a víz felett lesz, így az előke hosszát optimálisan beállítva elérhetjük, hogy a kishal egészen a víz tetején vagy az alatt pár centivel csapkodva csalogassa a harcsákat. Vízbe juttatásának módjai ugyanazok, mint a bergmann csöves szereléké. Itt azért megemlíteném, hogy az optimális alapanyaga a csőnek nem feltétlen a bergmann cső, én jobban preferálom a régi, vékony üvegbotokat vagy karboncsöveket. Az enyém egy üvegszálas pickerbotból készült, amivel 2 éves koromban elkezdtem horgászni tanulni. Rettenetesen vékony, hajlékony és erős anyag, így tökéletesen helytáll bármilyen körülmények között. A keljfeljancsit ugyanúgy kell szerelni, mint a csöves szereléket, így erről sem kívánok többet írni. Két vége lezár, zsinórvezetők felragaszt (arra vigyázzunk, hogy a felhajtótestet úgy fúrjuk meg, hogy az egyik zsinórvezetőnek benne kell futnia, így annak is át kell férnie, mikor a ragasztásnál felhúzzuk a csőre).

Bergmanncsöves (bambuszból) és keljfeljancsis szerelékeim:
img_20150831_125102.jpg
És a bejuttatásukhoz használt, általam készített behúzó ólom:
img_20160203_095923.jpg(A végleges verziónál az ólom is rögzítve van, hogy ne pöröghessen körbe véletlen sem, a képen lévő ólom készítés alatt áll, az utolsó 2 munkafolyamat előtt. Videókat később készítek az ólom és egyéb szerelékek elkészítéséről)

 

Óriás antennás úszó

Nos, ezt Koós Ferenc olyan gyönyörűen bemutatta az elkészítéstől kezdve a használaton át a Harcsázás Rejtelmei című filmjében, hogy itt kivételesen tényleg nem tudok semmi új információt közölni a látottakhoz képest. Tehát, nemes egyszerűséggel tessék a lenti videót (és a film többi részét) végignézni és megfogadni az instrukciókat. Ebben a részben az elejétől konkrétan az úszó megépítése is részletesen be van mutatva így erről sem kívánok nagy okosságokat megfogalmazni.

 

Spannolós

A leghatékonyabb felszíni módszer mind közül, köszönhetően annak, hogy a víz alatt gyakorlatilag nincs szerelék, csak a kishal és benne a két horog. A szerelék többi része a víz felett helyezkedik el, kifeszített állapotban. Találnunk kell egy tereptárgyat vagy ha nincs, magunk is kihelyezhetünk egyet egy rúd vagy bója behelyezésével, amihez majd a szakadózsinórt kötjük. Azért itt megjegyezném, hogy ha több kapásunk van, akkor jó, ha a szakadózsinór elé először egy vastagabb zsinórt kötünk, aminek a végén felhajtótest van. Így ha kapásunk van és elszakad a zsinór, könnyebben megtalálhatjuk az újbóli kikötésnél. Léteznek már külön erre a célra kifejlesztett clip-ek is a harcsás márkák kínálatában. A szakadózsinórt belekötjük a forgóba, amivel az előke és a főzsinór van összekapcsolva. Az előkén semmi egyéb nem szerepel, mint a két horog, melyek közül az egyiket a kishal hátába, másikat a hasi vagy a mellúszója tövébe tűzünk, esetleg hagyjuk lógni alatta. A főzsinór ennél a módszernél, mivel a csavarodás esélye gyakorlatilag nulla jobb, ha fonott zsinór, mert ezen természetesebben mozoghat kishalunk. Én nem vagyok a híve annak, hogy addig feszítsük a zsinórt, míg a kishal háta ki nem látszik a vízből. Így rendellenesen kicsi helyen mozog, a harcsák gyanút foghatnak. Egy jó 20-30 centire is le lehet engedni, mivel körbe-körbe fog úszkálni, szinte folyamatosan a víztetőn pocskol így is. Hál' Istennek erről a módszerről van egy magyar nyelvű videó, tehát nem is szaporítanám a szót, szavak helyett beszéljenek a tettek Ferenczi Csaba előadásában (a videó elején U-Poset készít, de a horgászat spannolós módszerrel történik):

 

Úsztatós

Egy nagyon egyszerű, alap úszós módszer az úsztatós harcsázás. A szerelék ugyan az, mint bármely más úszós módszernél: ütköző, úszó, átfúrt testű ólom, forgó vagy szelepgumi ötköző (ha nem akarunk előkét kötni), majd a szerelék végén a horgunk. Csupán annyiban különbözik a csukára és süllőre alkalmazottól, hogy itt nagyobb felhajtóerejű úszókat és nehezebb ólmokat használunk a csalihal mérete miatt. Illetve nem feltétlen, hiszen ha egy nadálycsokrot akarunk felkínálni felszín közelében, oda a maximum 20 grammos úszó is elégségesnek bizonyul. Úsztatós szerelékkel általában a harcsa táplálkozási helyein lehetünk sikeresek. Ezt a területet legkönnyebben megfigyelések útján, biztos harcsajeleket látva és rablásokat hallva tudjuk behatárolni. Küszíváson is gyakran fogós az úsztatós szereléken felkínált csali. Nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik, hiszen a szerelék könnyű, ez által a kishal mozgás természetes. A fenék és a csali között nincsen sem zsinór, sem ólom így a rafinált harcsák sem fognak gyanút idő előtt. Tavasszal gyakran eredményes a reggeli, illetve nappali melegebb órákban, mert ekkor a harcsák még gyakran táplálkoznak ebben a napszakban is. A táplálékhalak is ilyenkor élénkülnek meg, mert ekkor még előfordulhatnak 0 fok körüli éjszakák, amik negatívan befolyásolják aktivitásukat. Viszont nappal a táplálékhalakkal együtt a harcsa is elindul, hogy megszedje belőlük a vámot. Tavasszal egyébként is a hal a fő tápláléka. Világosban egyszerű a dolgunk a kapást illetően, éjszaka viszont világítópatront kell használnunk. Érdemes kicsit kivárni bevágás előtt. Nem úgy, mint a csukánál! Csupán pár másodpercről van szó, miután az úszó határozottan eltűnt vagy elindult oldalirányba. Előbbi a gyakoribb jelenség, mivel általában a megszerzett táplálékkal lefele indul. Élő csalihalnál egyetlen dologra nagyon vigyázni kell, hogy könnyedén csinál a körkörös mozgásával gubancot! Oda kell figyelni, hogy a zsinórt ne szedje össze a kishal. Mivel úsztatni fonott zsinórral érdemes, lebegő tulajdonsága miatt, így elég kellemetlen meglepetéseket tud okozni a több méteres gubancokkal szeretett csalihalunk. Ha felénk jön, kicsit vissza kell szedni a zsinórból, viszont ellenkező esetben engedhetjük is. Főleg, ha a terület, amit meg akarunk horgászni távolabb van és ő pont arra igyekszik. Ez a technika jól használható hátszélben vagy sodrásban. Előnye a nagy dobásokkal szemben, hogy a csalihal nem szakad le. Nyilván ha puhatestűt használunk, ez a rizikófaktor megszűnik. Ennél a csalinál viszont előfordul, hogy a harcsa csak a lógó részt kapja el, velem gyakran történt ilyen még nagyobb testű halaknál is. Bár, azért kishallal csalizva sem ismeretlen a jelenség, ezért is kell kivárni kapás után egy kicsit. Főleg, ha lerántásokkal kezdődik, amit általában kisebb harcsák okoznak. Ezzel kapcsolatban gyakori megfigyelés, hogy ha egy helyen fogunk belőlük egyet, ott jönni fog még legalább 1-2 darab. Ezzel kapcsolatban van egy személyes tapasztalatom is. Pörsöket véltem felfedezni és bár láttam, hogy csak 2-3 kilós harcsák lehetnek az elkövetők, a kapástalan éjszaka után gondoltam rápróbálok. Az első harcsára nem kellett sokat várni, az ólom nélküli könnyű úsztatóson felkínált gilisztacsokrot 5 percen belül elvitte. Ez után 1 órán belül további 3 darabot fogtam, 2 rontott kapás mellett. Jó szórakozást nyújtott, bár a kisharcsák fogása általában nem kelti fel érdeklődésem és nem is szívesen zaklatom őket azóta. Akkor még fiatalabb voltam, most már máshogy látok mindent. Mindig is tiszteltem, szerettem a természet lakóit, de ez az érzés az évek során csak tudatosabbá vált, erősebb lett. Ezzel a gondolattal zárnám a felszíni szerelékek bemutatását, folytatás hamarosan. Addig is, görbüljön de ne törjön!