Sokat gondolkoztam, hogy érdemes e olyan fogásokról beszélni, amik képi és videó dokumentálás hiányában akár a "messziről jött ember azt mond, amit akar" kategóriába is eshetnének. Persze nem esnek, mivel megtörténtek és ráadásul óriási halak sem szerepelnek bennük. Ennek oka, hogy otthon (Békés megye, Újkígyós) leginkább egy Bánya-tónak elkeresztelt gazdátlan vad vízen horgásztam. Akkor jöttem rá, hogy van benne harcsa, mikor már kb. az ötödik történetet hallottam, miszerint éjszaka halszeletes törpeharcsázás (így lehetett itt anno nagy törpéket fogni) közben beakadt egy csuka (szerintük) és szakított vagy bement az akadóba. Mint később kiderült jól sejtettem, hogy nem csuka volt az. Az első megfogott harcsám után több öreg is mondta, hogy 50-60 éve is volt már ott harcsa, csak akkor lápos-mocsaras volt a tó. Utána a partját feltöltötték, ezzel kb. felére csökkent a területe és eltűntek a helyenként 8-9 méteres mélységek is (homokbányászatot folytattak itt réges-régen). A tó rendkívül vadregényes, óriási nádasok, sások, nádszigetek tarkítják. Az első részben még egy hosszúkás kis sziget is elterül a hatalmas, negyed tavat beterítő nádas mellett egy keskeny folyosót hagyva a sziget és a nádas között. Itt a szélvédettség miatt általában csendes a vízfelület, a fenék viszont szinte tömve van nádsípokkal, csak pár négyzetméteren tiszta és homokos. A szigeten négy darab fűzfa található, mely a harcsáknak kiváló búvó és ívóhelyet biztosít gyökérzetével. Ezek belelógnak a vízbe, de a talaj málós anyagából adódóan a harcsák rendkívül mélyen be is fúrták magukat alájuk.A nádas alá is sok helyen üreget fürödtek. Volt, amelyikből évről-évre fogtam harcsát. A számuk volt talán, ami leginkább meglepett. Én az alatt az 5-6 év alatt, amit ott horgászattal töltöttem évente 25-30 harcsát fogtam júniustól szeptemberig. Akkor még nem foglalkoztam fészekhorgászattal ívási időben és októbertől már szintén nem harcsáztam. A kora tavaszt is kihagytam, mert ekkor általában még inkább apámmal tartottam pontyozni, süllőzni és csukázni. Hiába, magamtól tanultam én a harcsázást, senki nem volt, akitől információkat gyűjthettem volna. Mire a Koós féle DVD-k megjelentek, már gyakorlatilag csak megerősíteni tudtak az azokban elhangzottak, hogy a tapasztalataim és az évek alatt megszerzett tudásom helytálló. Nem volt egyszerű tanulópálya. Azért sem, mert sokszor akasztottak az előbb említett halszeletes törpézés közben jobb harcsákat, néha a tó legjobbjait is. Rengetegszer megszúrták őket, persze elmenekültek de ők is tapasztaltabbak, óvatosabbak lettek. Talán ezért is lehet, hogy az 5 kapitális harcsából, amiket kifigyeltem csak hármat sikerült kapásra bírni. A sors fintora, hogy az egyik lankadt figyelmem miatt (na jó, marhára elaludtam és a harcsa teljesen behúzta a bergmann csövem a sziget alá), míg a másik egy rosszul megkötött vendéghorog által lépett meg... Bevittem egy kis lélekvesztő csónakkal a bójás cuccot a nádfal elé, ahol mindig hallottam a rablásait és hajnal 2 után jött a kapás. A felállított botot szinte kitépte a tartóból, bevágás után viszont csak egy pattanást éreztem. Mint utóbb kiderült, akkor engedhetett el a kötés, szakállas hiba... A harmadik még talán ennél is idegesítőbb szituáció volt. Felfigyeltem rá, hogy nappal rengeteget jár táplálék után. Mivel ilyenkor folyamatos pörsök mutatták, hogy a fenéken járkál és valószínűleg puhatestűek után kutat, egy jó nagy csokor gilisztát kínáltam fel neki eltartós emelt fenekezőn. A kapása reggel 10 felé következett be a rekkenő hőségben egy tavaly augusztusi napon. Három lassú egymást követő emeléssel ragasztotta a karikát a bothoz. Ahogy sejtettem a fészke a lábam alatt volt (addigra már ezt is kifigyeltem). Ezt mi sem mutatta jobban, mint, hogy bevágás után azonnal berohant a lábam elé a part alá. Agresszív fárasztási szokásomhoz méltóan ráfogtam a dobra és karikába hajlott bottal tartottam a halat, ami a fejét próbálta befele nyomni az üregébe és a farkával közben folyamatosan csapkodott. A víz kb. 1,5 méter volt akkor, ebből lehet saccolni a hal hosszára. Gondoltam, az akadással nem lehet gond, ezért keményen bántam vele. Ezt a mutatványt körülbelül 1 percig csinálhatta folyamatosan, majd kivágódott a szerelék a vízből, horog nélkül. Mondom ilyen nincs, ez a fonott nem szakadhatott el. Hát nem is, mert jobban megvizsgálva látszódott, hogy a kötés még mindig ott volt, csak lecsúszott a horogról. Akkor még Palomar-csomóval kötöttem a füles horgaimat néha, ami szépen lecsúszott a fülről, ami nem volt rendesen visszahajtva a horogszárra... Jó lecke volt. Minden esetre, remélem a sors egyszer már végre elkezd a kezemre játszani, miután ennyiszer megtréfált. Vagyis, megtréfáltam magam, mivel mindhárom önhibából volt. :) A másodikat azért megnéztem volna, mert az a harcsa speciális eset. Egy kis nádsziget alatt fekszik és ahogy dúrja ki magának az üreget, évről-évre kifordít belőle kisebb-nagyobb darabokat, amiket a víz kivet valahol a partszélbe majd ott gyökeret fog és újra nád sarjad belőle. Ezek alá néha-néha harcsa is befekszik. Emiatt az agresszív tereprendező szokása miatt ezt a halat én csak Buldózernek hívom és a hátrahagyott jeleiből saccolva 60 kiló felettinek saccoltam már 2 éve is. Volt még egy elég érdekes esetem. A sziget-nád közt él a tó szerintem legnagyobb harcsája. A nádas alatt van egy nagyon mély, nagyon nagy és nagyon határozott esésű gödre kifürödve. Egészen mélyen benyúlik a nádas alá, egy jó 3-4 méter hosszan jó mélyen be is van dőlve az elhalt nád a vízbe, ez valószínűleg az ő munkájának eredménye. Ritkán jár ki messzire erről a kényelmes helyről, hiszen itt tápláléka is akad bőven. Amikor még is, akkor általában egy óriási pörs jelzi útját, ahogy visszatér a szállására. Ez néha nagyon hosszú, egészen a nádas másik feléről is indulhat akár, nem semmi látványt nyújtva ha épp elkapja az ember. A másik jellegzetessége ennek a halnak, hogy imádja a vadkacsát, évente 5-6 darabot rendszeresen láttuk, ahogyan elragad de biztosan volt még ezen kívül bőven kacsavadászaton. 3 éve éjszaka rám is hozta ezzel a frászt rendesen ráadásul egymás után kétszer is egy héten belül. Az első esetnél már majdnem lehunytam a szemem az unalomtól, mikor is a parttól 2 méterre úszó anyakacsát kapott el. Nem kellett kávé, hogy magamhoz térjek, mert a szívem majd' kiugrott a helyéről és amilyen izgalomba jöttem, még tán fel is szúrtam volna a horogra csalinak. Rá 3-4 napra keljfeljancsival a felszínen kínáltam fel egy jó 50 dekás kárászt. Csapkodott becsülettel, vártam is rá a nagy halat. Este 11 óra után az általam jól ismert kacsacsalád úszkált éppen a csalimtól alig egy méterre, amikor a holdfényben mellettem horgászó idősebb horgásztársammal megláttuk, amint hatalmas tolóhullám indul a szerelékem felé. Öreg barátom már felállt a székéből, mert biztosra vette velem együtt, hogy most meglesz. De nem, mert odavert az egyik fiatal kacsának, amivel tele is rakta a gyomrát, mert azután egész éjszaka nem láttam nyomát. A pulzusom szerintem bőven átlépte az egészséges tartományt, hát még amikor nyugtáztam, hogy mi is történt. Pedig de gyönyörű volt látni, ahogyan beindul a felszín alatt és hatalmas robajjal elkapja szegény fiatal szárnyast. No, de a sikertelen óriásvadászatok ellenére rengeteg győztes kimenetelű csatát vívtam a nagybajszúakkal. Ezek zöme 4-8 kg közötti volt. Ezen kívül horogra akadt egy 10,5 kg-s, egy 14 kg-s és sok 3 kg körüli harcsa. Meg persze néha-néha megleptek a rendkívül kis példányok is, amik szinte hihetetlen, hogy bevették a hatalmas kampókat. Hál' Istennek van szaporulat bőven és vigyázok is rá, hogy legyen. Ez sajnos más kapzsi horgászok esetében nem így van, de egy senki taván nincsenek szabályok. Lássunk hát pár visszaemlékezést a megfogott halakból.

Az első

Ahogy már említettem, rengeteg történetet hallottam az éjszaka meglépett halszeletes "csukákról". Addig-addig filóztam és elemeztem az eseteket (akasztás helye, ideje, hal védekezése az elbeszélések szerint), hogy biztos lettem benne, a tó tele van harcsákkal. Szerencsére, ezt a többi horgász még csak nem is sejtette. Egyik éjszaka elhatároztam, hogy barátom egyik akadóba menekült "csukája" akasztási helyszíne előtt verek tábort és felkínálok sima csúszóólmos fenekezőn egy nagy méretű vöröst. Éjfél fele elnyomott az álom, addig nem hallottam a karikára erősített csörgőm jajveszékelését, gondoltam ez az éjszaka eseménytelen lesz. Ekkor még tapasztalatlan voltam, a botot sem kötöttem ki. Egy "V" alakú ágason hevert, ahogyan az süllőzés közben szokás. Reggel a sátorból kimászván érdekes látvány fogadott. A bot a helyén volt, de a karika kb. 2-3 centire a bottesttől hevert, néha-néha pedig kispannolta valaki majd újra visszaengedte 2-3 centire. Nem számítottam igazából halra, fogalmam sem volt mi lehet ez. Azért megemeltem a botot és az meglepetésemre ellenállásba ütközött. Egy nádsziget kellős közepébe húzta valami a szerelékemet. Nem aggódtam, a 60-as fonott magabiztosságra adott okot és a szerelés többi része is kifejezetten harcsára volt tervezve. Elmentem oldalirányba, mivel ez egy kis öbölszerű sarka volt a tónak, mivel a harcsa nem szemből húzta be a cuccot, hanem tett egy félkört a sziget körül és úgy ágyazódott be a sziget sűrűjébe. Szembe kellett hát álljak vele. Beleemeltem egy hatalmasat és meglepetésemre egy nagy burvánnyal mutatta meg magát a hal a sziget kellős közepén. Annyira feltekeredett, hogy egyszerűen képtelen voltam kihúzni. Állóháborúvá nemesedett a harc, bár láttam, hogy a harcsa nem kapitális. Átmentem a túlpartra, hátha onnan ki tudom tépni ha más nem, a nádas egy részével együtt. A tervem bevált. Betámasztottam ágyékomhoz a botot, ráfogtam az orsóra és egy hatalmas emelést követően szinte kipattant a hal a nádból. Kifelé nem igazán védekezett, hagyta magát a vontató erőnek. Erejét már rég kitombolta, tűrte a sorsát. Mérlegelés után a hal 5,6 kg volt én pedig olyan boldog, mintha legalább egy 40 kilóst fogtam volna. Első célzott harcsázásomat siker koronázta, ezzel el is dőlt a sorsom, mert ez a siker a mai napig még akkor is kitartásra ösztönöz, mikor hetekig kapás nélkül ülök mindent elkövetve a harcsákat kergetve. Fanatikus lettem, azt hiszem. Egyébként az eset után pár nappal egy hellyel arrébb ültem le, ekkor már célzottan harcsára készített csúszóúszós szerelékkel egy tenyeres kárásszal csalizva. Este 11 óra előtt pár perccel partra húztam egy 3,5 kg-s harcsát.

A jégeső ajándéka

Mire ez az eset történt már legalább 5-6 db 3-5 kiló közötti harcsát fogtam a tó különböző pontjain. Ezeket azért nem említem, mert túl hosszúra nyúlna a bejegyzés és különösebb izgalommal nem szolgáltak. Meleg, csendes nyári éjszakákon fogtam őket hol bergmanncsővel, hol csúszóúszós szerelékkel. A sikerek láttán ekkora már többen harcsáztak, több-kevesebb sikerrel a továbbra is nevetséges szerelékeknek köszönhetően... Egyik barátom azért kiszedett egy 8 kiló körülit. Velem tartott az ominózus éjszakán. Felhívtam figyelmét a felhők alapján várható hatalmas viharra, de nem szegte kedvét, vígan társult hozzám. Este 8 óra körül kezdett tombolni a szél, ekkor már tudtam, hogy nem ússzuk meg egy sima esővel a fehér, gomolygó felhők jégesőre figyelmeztettek. Bevonultunk a sátorba, az én botjaim a tó túloldalán voltak jó 200 méternyi gyaloglásra, a karikákon csengők. Gondoltam, akkora vihar nem lehet, hogy ne halljam meg őket. Tévedtem. Este 11-re olyan tomboló vihar kerekedett, amit már rég láttunk. Orkán erejű szél tépte a sátrat, mint egy megvadult csataló és a jégeső is próbára tette sátrunkat. Állta a sarat, mi viszont a monoton egyhangúságban éjfélre elszenderültünk. Reggel csodás napsütésre ébredtünk, az éjszakai felhőknek csak foszlányai emlékeztettek a pár órája még javában tartó ítéletidőre. Barátom szerelékei pontosan ugyan úgy álltak, mint amikor bedobta őket. Nem siettem hát az enyémekhez, gondolván azok se keltették fel senki figyelmét. Az egyik botom egy sima fenekező készség volt, rajta egy hatalmas naphal a vélt harcsafészek előtt felkínálva a másikon egy tenyeres kárász veretett az óriás antennás úszós szereléken. Mikor odaértem, hirtelen megfagyott bennem a vér. A fenekezős bot a földön, a zsinór feszesen a fészek közepébe mutat. A pányva, amivel a botot kikötöttem olyan feszes volt, hogy egy jobb gitáros játszani kezdhetett volna rajta. Az órás antennás szerelékkel bevetett bot ugyanebben a helyzetben feküdt a földön, csak a zsinórom mutatott másik irányba. Egyensen a fűzfás sziget és a nád közötti folyosó akadói közé... A fenekezős botom reménytelenül behúzta a hal a fészekbe, elszakadt az erőltetésre a 35-s fonott. A másik szerelékbe mikor beleemeltem viszont egy hatalmas rúgással tudatta, hal van a horgon. Egy bokor közepén nyomott egy emberes burványt a hal. Nekem több se kellett, bíztam a 60-s fonottban, beleemeltem. Jobbanmondva hátra lépkedve téptem bokrostól a halat, ami bokrostól is jött kifelé. Egész az akadókból kiérve akadt csak le a bokor ágairól a szerelék, de ekkora már a hal elkészült erejével és csak pihegett előttem. A szájába nyúltam és a partra húztam. Barátom eddigre odaért a locsogás hangjára és nyugtázta, a halam nagyobb, mint az ő 8 kilósa volt. Igazat beszélt, mérlegelésnél 10,55 kg-t mutatott a mérleg. Az első 10 kiló feletti harcsám volt, nem csak ezen a kis tavon. :)

Duplázás

Egy gyulai barátom felhívott, hogy kijönne velem egy harcsázásra, mert izgalmas beszámolóim hatására szeretett volna része lenni egy sikeres harcsahorgászatomnak. Ő csak pontyozott, igazából látni szerette volna, amint egy jobb harcsát fogok. Eljött hozzám, bepakoltunk a kocsiba és indultunk is. Az időjárás előrejelzés viharral kecsegetetett. Ekkorra már kitapasztaltam, hogy a vihar előtti időszak szinte 100%, hogy kapást ígér. Este 10 körül kezdett el dörögni és villámlani, közvetlen felettünk. Hatalmas esővel jött a vihar, így behúzódtunk a kocsiba. A karikák nem mozdultak. Mindkét botomon bergmanncsövön felkínált 30 dkg körüli kárász várta végzetét. Az eső elálltával kiszálltunk a kocsival és rágyújtottunk. Alig szívtam bele 2-3 slukkot a cigarettámba, mikor a bothoz ragadt a karikám és a bot megindult a víz felé. A pányva szerencsére visszafogta én pedig besuhintottam egy embereset. Pár jobb rugdalózás után magam felé pumpáltam a halat, ami még a part mellett párszor a mélybe tört és jókat rúgott a zsinórra. A hal kereken 8 kg volt. Mivel újabb vihar közeledett, nem akartam a két botos behúzással ügyködni. Csak úgy bottal, mindenestől bedobtam a 200 grammos ólmot a stupekkal és rajta az újabb 30 dekás kárásszal olyan 25-30 méterre. Bentebbről jött a halam, olyan 50 méterre egy sásos elől de gondoltam, vízbe van tehát jó lesz. Ebben a viharos időben amúgy is megvesznek a harcsák, hátha megtalálják kishalam. A vihar elálltáig szintén kocsiba ültünk. Vihar után a szokásos azonnali kiszállás, rágyújtás. Szinte el sem hittem, de épp, hogy rágyújtottam egy hangos locsogás hallatszott a bergmann csövem irányából majd bothoz vágódott a karika. Bevágtam és parthoz kényszerítettem nem túl nagy csatában egy 3,5 kilós harcsát. Barátom talán boldogabb volt, mint én. Egyrészt még nem látott élőben harcsát másrészt az egyik a maga 8 kilójával és ehhez képest hosszú, vékony testével egészen pazar látványt nyújtott. Én duplán voltam boldog. Egyrészt az előkészületek utáni fogás izgalma, ebből adódó sikerélményem örvendeztetett. Másrészt pedig az, hogy barátomnak nem egy eseménytelen éjszaka után kellett magyarázkodnom, hogy ilyen a harcsázás hanem élőben is bemutathattam a komplett folyamatot, a szereléstől a harcsa partra kerültéig. Soha rosszabb bemutatót!

Ha nem jön csalihalra, akkor...

2 éve nyáron volt egy bizonyos július, aminek az első két hetében ha nem völtöttem legalább 8 éjszakát a parton, akkor egyet sem. A kapások viszont rendre elmaradtak, a víz szokatlanul csendes volt. Azt már tudtam, hogy a harcsa horgászatban előfordulhatnak rövidebb-hosszabb időszakok, amikor hiába követ el mindent az ember, egyszerűen nem jön a hal. Ez próbára teszi a legtöbb ember kitartását és sokan ilyenkor morzsolódnak le. Én személy szerint ezt az időszakot is képes vagyok élvezni. Figyelek, gondolkodom, élvezem a természet csendjét és a tanulási folyamat szerves részeként tudom be a betliket is. Ezen a nyáron, ebben a kapástalan időszakban felfigyeltem egy érdekes dologra: a harcsák reggel 6-tól 9-10 óráig folyamatosan dúrták az iszapot gyönyörű pörsöket hátrahagyva árulkodó nyomokként. Elhatároztam hát, hogy egy hetet rászánok és annyi reggelt töltök kint a parton, amennyit tudok. Egyik botomat könnyített eltartós szerelékkel vetettem be hatalmas gilisztacsokorral a fenék felett 20 centire felkínálva, másik egy egyszerű úsztatós volt szintén a fenék feletti 20-30 centis vízréteget megcélozva. Első nap olyan 8 óra tájban hatalmas koppanással vágódott fel az eltartósra szerelt bot karikája és a vehemens kapáshoz képest nevetségesen kicsi, 30 centis harcsakölyköt húztam ki a vízből. Viszont a módszer működött. 2 nap múlva tudtam újra próbálkozni. Reggel 6-kor már a parton voltam és fél óra múlva már jöttek is a pörsök, buborékok. Olyan jeleket is láttam, amikről avatatlan szemű horgász nem mondja meg, hogy harcsa az okozója de számomra remek támpontként és biztató előjelként szolgáltak ezek az alig észrevehető nyomok. Ezen a reggelen olyan 9 óra tájban esett meg velem, hogy az egyik fent említett nagy harcsám meglépett a nem teljesen visszahajtott (gyári hibás) fülű horog miatt... Ahogyan azt már írtam, a kapása rendkívül nyugodt volt. Három lassú húzással ragasztotta bothoz a karikát, vagyis ragasztotta volna, mert mikor már majdnem a bothoz ért besuhintottam egy embereset. A hal egy nagy rúgást követően egyből a talpam alá sietett ami nem lepett meg, mert már rájöttem, hogy fészke mélyen a part alatt van egy általa kifürdött üregben. Nem bántam vele kesztyűs kézzel, orsóra ráfog, bottal hatalmasat beleemel és tart. Ez volt a koreográfia. A hal nem adta meg magát, fejét folyamatosan az üregbe próbálta dugni, farkával pedig jobbra balra csapkodott a víz tetején. Ez hamarosan azt eredményezte, hogy a horog hibás füléről lecsúszott a Palomra-csomó... Halam elment, egy 8/0-s piercingel a szájában. Az eset óta mondanom sem kell, mennyire kínosan figyelek a halvesztés okához hasonló apró részletekre... Ennek a dolognak viszont volt egy olyan pillanata, ami feledtette a halvesztés bánatát. A horgászat elején már megfigyeltem, hogy mozog a fészekben. Egészen apró buborékokra lettem figyelmes és a fűszálak nagyon finom mozgására. Épp arra sétált egy öreg horgász és megkérdezte, mit lesek oly' serényen. Elmondtam neki, hogy itt egy szép harcsa jeleit találtam. Erre ő kinevetett, mert szerinte ezek kistestű fehérhalak a part mentén, semmi egyéb. Viszont az öreg spori bizony levette sötétkék baseball sapkáját, mikor meglátta, hogy én tépem a halat az meg úgy csapkod a vízen, mint mikor nagyanyám a dunnát veri a teraszon. Egyébiránt, a módszer ezek szerint a nagyok számára is csábító a reggeli időkben. Vagyis ekkor még azt hittem, csak reggel... :) A következő 5 napban nem jutottam a tópartra sajnos. Ellenben, mások serényen próbálkoztak gilisztacsokorral. Hiába, ha az embert látják halat fogni, az ezzel jár. Hát, halat nem fogtak de ez számomra nem hatott újdonságként. Én nem csüggedtem, hiába mondták, hogy nem eszik a hal. Ezen a napon az úsztatós bizonyított először. Eredetileg a tó egyik sarkában vártam a harcsát nádhoz kikötött bójás szereléken. Kapásom nem volt, reggel mégis egy 3 kilós harcsát húztam ki. Szegény, nem bírta eltépni a 30-as szakítózsinórt és kapást se igazán tudott produkálni a bivalyerős pálcán. Ez után összepakoltam és elindultam haza. Útba esett a hely, ahol elment előző gilisztás harcsám és ismét pörsöket láttam. Ejj, az ilyen nem hagy nyugodni, leszálltam és felszereltem botomra egy úsztatós cájgot. Hamar felkerült a giliszta. Éjszaka is volt egy jó kapásom a könnyített eltartóson felkínált csokorra, de nem akadt meg, pedig a bot is megindult a kapás során. Bevetettem hát úsztatós készségem a pörsök területére, néha-néha beleemeltem picit, had ingerelje a harcsákat. 1 órán belül 4 megfogott és 2 nem megakadt harcsával büszkélkedhettem. A súlyukkal annyira nem, mert 1-től 3 kilóig terjedő intervallumban mérlegeltek ezek a fiatal harcosok. Azt viszont elértem velük, hogy a kint kapástalanul ücsörgő horgászok hamar összepakoltak mérgükben és hazamentek jobb elfoglaltságot keresni. Teltek-múltak a napok, munka-munka-munka... Aztán végre 3 pihenőnap. Mondanom sem kell, hogy az otthoni teendők elvégzése után mi volt az éjszakai program. A reggeli halfogásoktól felbuzdulva a kishalas felszíni cucc mellé egy könnyített eltartósra szerelt bot került, giliszta+nadálycsokorral. Volt egy kapásom este 11 körül, de nem akadt meg. Ezt követően 2 jó rablás, egyik szemben a nádfalon, másik a lábam előtt szinte. Olyan 5-6 kiló körülire saccoltam mindkettőt. A nádfal elé bevetett gilisztacsokrom hajnal 2 tájt fel is keltette egyikük figyelmét, mert gyönyörű kapást követően egy sikeres fárasztás végén 6,5 kg-s harcsát húztam a partra. A módszer sikere vitathatatlan volt, így ezt ezen a nyáron még rengetegszer alkalmaztam. Többször siker koronázta próbálkozásaim de a legmeglepőbb az volt számomra, hogy már a sötétség beállta utáni első percekben elkezdték kapdosni a kisebb harcsák a gilisztacsokrot. Az élőhalas módszerekhez képest rengeteg kapásom volt főleg, mikor mindkét botot eltartósra szereltem, puhatestű csalival. A kisebbek általában nem akadtak, csak megcsócsálták a hatalmas gilisztákat, amik mélyen lelógtak a horog alá. Viszont volt kétszer olyan nem megakadt kapásom, ami után a sírás kerülgetett. A karika folyamatosan gyorsuló húzással ragadt a bothoz, ami abban a pillanatban irányba állt. Talán ha megakad, el is viszi a hal egy az egyben... Ezek szép példányok lehettek, még sem vették be rendesen a horgot. Kár értük. :) A módszer viszont azóta működik és már kishallal is adott harcsát. Ezt az eltartóst direkt puhatestűre terveztem, hogy ne legyen olyan durung a szerelék, mint egy csúszóúszóval. A halak értékelték kreativitásom. Isten tartsa meg jó szokásukat.

A hal, amit megérte kiülni

Augusztus volt, 2013. Apám ekkor már néha velem tartott, mert akármennyire is bolondnak tart, amiért ennyit ülök kint még ha nincs is kapásom, azért tetszik neki a férfias harc a harcsákkal. Eddigre már megtanulta, hogy ha csendbe van az nagyban hozzájárul a sikerhez. Kifigyeltem egy 10 fölöttit annak a nádfalnak a sarkában, ahol gilisztacsokorral fogtam a 6,5 kg-t. Az egyik botot a hal rablásainak területére juttattam be két botos behúzással egy rövid bergmanncsővel. Jobb szeretem a hosszú, 1,5-2 m hosszú csöveket de itt a nádas miatt rövidre volt szükségem, hogy a lehető legközelebb juttathassam a kishalamat. A másik boton a gilisztacsokor várta végzetét. Az az éjszaka már a negyedik ugyanilyen volt. Hiába a három kapástalan éjszaka, valahogy sejtettem a halat és éreztem, hogy ki kell tartani. Nos, ezt a fajta megszállottságomat a kifigyelt harcsám este 22:45-kor kapással honorálta. Azért tudom a pontos időt, mert pont az órámra néztem és biztattam apámat, akinek már kezdett elfogyni a türelme így a negyedik éjszaka, hogy háromnegyed 11 van, mindjárt jön a hal! És jött is. Ő egy hellyel arrébb próbálkozott csúszóúszós szerelékekkel, rajtuk tenérnyi kárászokkal. Az én halam kicsit nagyobb csalihalra csábult el. Pont nála beszélgettünk, amikor is nagy csörrenés tudatta velem, hogy megvan a halam. Nem telt bele pár másodpercbe, hogy odaértem de már laza volt a zsinór, a hal felém jött. Ráfeszítettem a zsinórt és bevágtam egy embereset. Szegény pára kétségbeesetten próbált kitörni és nagyokat rúgott, de a kemény felszerelésnek és fárasztási szokásomnak köszönhetően 2-3 perc alatt már a part magas, harmatos füvében pihente ki a fárasztás viszontagságait. Az egyes horog a felső szájpadlásába ágyazódott be, míg a hármas horog kissé beljebb fogott vékony bőrt. Egyértelműen az egyes horog akadt neki, rendesen rávágott a kishalra.

A halak tanulnak, a horgász pedig kitalál valami újat

Mivel akkori kedvenc kis vizemen elég elterjedt lett a harcsázás (ezzel együtt az, hogy sündörögtek körülöttem és igyekeztek lemásolni a módszereim, több-kevesebb de inkább kevesebb sikerrel), ez magával hozta, hogy a harcsák még óvatosabbak lettek. Nekem az okozta a legnagyobb meglepetést, amikor egy szemmel láthatóan odaólálkodott egy hosszabb pörs kíséretében a bergmanncsövem alá, majd kis idő múlva távozott. Ekkor jöttem rá, hogy ezek a halak már annyira gyanakvóak, hogy valahogy minimalizálnom a szerelék vízben lévő részét. A nagy, nehéz ólommal fenékre rögzített bergmanncsövet itt nagyon kiismerték, bár megjegyezném itt, hogy később én újra sikereket értem el vele, csak akkor még nem jutott eszembe, hogy az akár 2 méter hosszú cső lesz a befutó, amin a kishal nagy teret tud bejárni így kevésbé gyanús. Szóval, agyaltam rendesen. Csónakhasználat nem volt megoldható, de a legjobb megoldás nyilván a spannolós és a bójás szerkó lett volna, leginkább nádhoz rögzítve a szakadó zsinórral. Nem kellett sokat gondolkozzak, megsegített a horgászok megoldóképessége, ha halról van szó. :) Egy darab kő vagy tégla volt a szakadó zsinórom végén, amit nemes egyszerűséggel a főzsinórhoz illesztettem egy nagy, erős forgó segítségével. A forgó előtt volt egy nagy ütköző (általában erős műanyag vagy fémlemez), ami arra hivatott, hogy megütköztesse a nagy méretű kapcsos forgót. Ugyanis olyan módon történt a csalihal bejuttatása, hogy a követ bedobtam a nádasba, hogy az beakadjon. Majd a zsinórt kifeszítettem és ráakasztottam a karabineres forgót, rajta a szerelékkel és a kishallal. Ezt elengedtem és lecsúszott a kifeszített főzsinóron a forgóig, ahol megütközött ugye. Nagy távra is használtam, ekkor kissé időigényes volt, mire sikerült a csalihallal behúzatni önmagát tulajdonképpen de sokszor adott halat ez a módszer. Igazából csak egyszerűen kitaláltam, hogyan bójázzak csónak nélkül. Az első próba átütő siker volt. Mivel nem olyan egyszerű egyből pontosan bedobni a tégladarabot a szakítózsinór végén, többször próbálkoztam, mire jól beakadt. Ekkor már kb. hülyének néztek a horgászok. Barátom mellettem ült és megjegyezte, ezzel azt a halat is elzavartam, ami ott se volt. Haha, gondoltam magamban majd meglátod. Egy vélt harcsafészek fölé dobtam, majd beengedtem a kishalat a bójás végszereléken. Épp, hogy felállítottam a botot és ráraktam a csörgőt már le is verte valaki a kishalat. Ez az egész nem telt bele 2 percbe. Akasztottam, elpattant a szakadózsinór és egy pillanatig meg volt a hal. Majd hanyagságomnak köszönhetően a végszerelékkel együtt látványosan elindult a nád mellett a dzsumbujba, maga után húzva a 300 grammos úszót. Nem kapcsoltam be a karabinert... Istennek hála ráakadt barátom feeder botjának a horgára és az addigra már kissé elfáradt halat kihúztuk. 9,6 kg volt! Azt mondták ilyen egyszer van az életben, ez a bolondok szerencséje. Erre másnap cáfoltam rá, amikor is délben egy 3 kg-t húzta ki ugyanezzel a módszerrel a tó másik végéből, szintén 2 percen belül kapásra bírva. Ekkor már bekapcsoltam a karabinert, így nem volt szükség segítségre. :) Viszont ketten összepakoltak, akik átvirrasztották az éjszakát és a délelőttöt harcsa kapás nélkül.

A tuti homokpad

Mint általában, ez a mestersorozat is az előző kapástalan hetek hatására indult el. Próbáltam az előzőleg tutihelynek nyilvánított részeken harcsát fogni, de 2 héten keresztül csak a sértetlen csalihalakat és gilisztacsokrokat húztam ki horgászat végén a drága tavunk vízéből. Viszont egyik este egy kósza gondolattól vezérelve egy olyan hellyel szemben ültem le, amely partja köztudottan sekély, lassan mélyülő és kemény homok. Gondoltam, ha harcsa lennék, biztosan elejtenék itt pár éjszakai virgonc fehérhalat a mélyből, lesből támadva. Egyszerű módszerekkel, egy bergmann csövessel és egy csúszóúszóval próbálkoztam. A bergmanncsövest kidobtam egészen a hely előtti sekélyesbe, a csúszóúszót valamivel visszább a már iszaposabb, mélyebb részre. Mindkettőn tenyeresnél kissé nagyobb kárász úszkált és várta végzetét. Néha elelmélkedem, milyen lehet, amikor a horgon lévő kishal érzékeli a veszélyt, a harcsa lassan közelít, majd egy hirtelen szívással behörpinti a menekülni képtelen csalihalat. Nem kellett sokáig gondolataim között várni a kapást, mert nagyott csörrent a jelzőm. Egy 4,5 kilós harcsa veszett rajta a bergmanncsöves szereléken. Újradobtam, majd fél óra múlva a horgásztársam, aki jó 40 méterre tőlem horgászott meginvitált egy beszélgetésre, kávéra és szivarra. Csapatunk harmadik, tapasztalatlan tagja odasétált hozzánk egyszer, ő még messzebb volt tőlem. Azt kérdezte halálos nyugalommal, hogy a csalihal rá tud e húzni a nyeletőre a csöves szerkón. Ketten egymásra néztünk, majd elindultunk gyorsan. Társam bevágott és egy szintén 4,5 kilós harcsát segített partra. Amikor a horgot szabadítottam ki szerencsétlen párából, csörrenésre lettem figyelmes. Igaz messze voltam botjaimtól, de felismerem csörgőim hangját. Odaszaladtam, már megint a bergmann csöves bot karikája van a bothoz ragadva. Hallottam, hogy zörög a nád, gondoltam, hogy belerongyol áldozatom. Bot a kézbe, hatalmas belehúzás, a hal kipattant a nádból és nem is védekezett tovább, feladta. Talán érezte, ezt nem nyerheti meg. Főleg, hogy pontosan 3 kilogrammra mérlegelt. Remek este volt, dupla akcióval. De ez a hely abban az évben nekem pontosan 9 harcsát adott. Nyolcszor horgásztam ugyanazon a helyen, ebből 7-szer egyet és ugye egyszer két harcsát fogtam. Utána benőtte a nád, meghorgászhatatlanná vált. Ezt nem is bántam, pont eleget kaptam attól a kis homokpadtól. Ideje volt, hogy a természet a halaknak kedvezzen és azóta is biztonságban vadászhatnak azon a pár négyzetméternyi területen éjszakánként.

Egyelőre ennyi jut eszembe, mint említésre méltó érdekesebb esetek. Az átlagosnak mondható rutinfogásokról nem tartom célszerűnek az írást múlt időben. Inkább jövő tavasztól megpróbálok több időt szentelni a harcsázásnak és a horgászatok után frissen megírni a bejegyzéseimet. Az idei év gyalázatos volt, minden összeesküdött ellenem. Így addig is inkább a módszerekről, szerelékek készítéséről és egyéb praktikákról igyekszem majd újakat mondani, információkat közölni.

Görbüljön, de ne törjön!