Üdvözlöm a kedves olvasókat!

Instagrammon rámszólt egy olvasóm (ezúton is köszönöm neki), hogy jó lenne folytatnom a blogomat. Ezek szerint nem haszontalan. Mentségemre szóljon, hogy rendkívül elfoglalt voltam, több munkahelyváltás, a jogsi megszerzéséért folytatott "harc" és még sorolhatnám, mi minden közbejött az utóbbi időben, ami miatt sem horgászni, sem blogolni nem volt időm. Azért történt egy-két dolog, az idei első harcsázásomon is túl vagyok (igen, mostanában már ez is érték számomra, míg mások hetente akár több napot is simán híres harcsás vizeinken tudnak tölteni). Közben szert tettem pár új tapasztalatra, felszerelésre, egy este alatt több lemaradt kapásra bójás cuccról Nagyrédén, új ismerősökre, szóval éppen van mit írnom. Ezért nem is késlekedek tovább, így is több hónapja nem osztottam meg semmilyen érdemleges információt, ami pedig pont a célom volt, amikor elkezdtem írni ezt a blogot.

A tél hosszú volt és kemény. Végre. Régóta hiányzott már egy igazi tél, ami alatt a halak is pihenhetnek, még folyóinkon is. Most meg lesz a 4 évszak, hiszen a tavasz sem csapott át korai nyárba, bár az áprilisi villámhavakkal rendesen megviccelt minket, illetve sorra húznak el felettünk a kemény hidegfrontok. Ezek első horgászatomat is negatívan befolyásolták, de ebbe sajnos nincs beleszólásunk.

Mivel faterék átköltöztek Nagyrédére (ejj de rosszat tettek velem, 20 kilométeres körzetben annyi tó, hogy alig győzöm kitalálni, melyiket nézzük meg legközelebb), gondoltam, a híres nagyrédei tavat illő lenne meglátogatnom, ha már bringával, öregesen 10 perc alatt kiérek otthonról. Első alkalommal csak egy nappalra és egy éjszakára mentem, kapásom egyetlen egy darab volt éjszaka, a kilós dévérre, de csak megcsípte. Kicsi lehetett minden bizonnyal. Viszont olyan reggel 10 körül értünk a 7-es számú helyre (a gát melletti első hely, a kifolyó mellett közvetlen), majd nem telt el 20 perc és mellettünk jobbra a nádasban az ottani nagy harcsa lehúzott egy szárcsát. Már hallottam többször erről a halról, állítólag már sokan próbálták kiülni, de nem jön ki. Ezzel a viselkedéssel sokszor találkoztam már, általában egy adott víz legnagyobb halai állnak be ennyire egy táplálékban bővelkedő, megközelíthetetlen területre, ahol védve vannak és mozogniuk sem nagyon kell. Azért egyszer-kétszer forgolódott a sekély vízben éjszaka, borzolva az idegeimet. Nem mernék rá mérget venni, mert fáradt voltam, de mintha a kifolyó melletti dzsungelből is hallottam volna félálomban harcsát szürcsölni az ívó dévérek között. Mellettem egy bojlis kolléga ült, akivel miután szóba elegyedtünk megerősített benne, hogy a nádasban tényleg van egy nagy dög, ami nem jár ki (jobban mondva ilyen nincs, csupán nagyon ritkán és általában teljesen észrevétlen), ellenben már előző nap is leszippantott egy récét. Aktív volt, na. Egyébként szerencsére tudott infóval szolgálni a mellette lévő, 9-es helyről is, ami szemre is nagyon jónak tűnt, ő pedig akasztott is ott elmondása szerint nagyot tavaly illetve éjszaka hallottam is, ahogy veri a nádfalat. Most a 3 napos hétvége alatt keszegívás volt a helyen, amin elidőztem pár percre (csak sétáltam) és saját szememmel is volt alkalmam látni, ahogyan odabuffant az ívó keszegek közé. Közben dél körül segítséget kért a halőr és a CatGear csapat, mert a 12-es helyről át kellett vinni a komplett beülőt hátra (most nem emlékszem pontosan, de talán a 17-esre), mert a 12-es elé befújta az úszó sziget egy becsületes darabját a szél, így a hely megszűnt. Az én hetesemet is átrendezte elég rendesen egy jobb darab nádas. Vagy 8-an összegyűltünk, beülő fel a platóra, kalandos út a helyig (a faházat fogtuk ketten le ne essen, a plató keresztvasát, hogy le ne essünk, amikor komolyra fordulnak a talajviszonyok :D) Közben persze beszélgettünk és mi más lehetett volna a téma, mint a harcsázás. Gyorsan ahány hely mellett elmentünk, elmondták, merre hány méter, hova érdemes húzni, mit kell figyelni és még rengeteg hasznos infót. Nem mellesleg a srácok aznap hajnal 4-kor, mikor én kimentem, fogtak egy gyönyörű, 58 kilós harcsát, amihez innen is gratulálok! És még Jägerrel is megkínáltak, aminek sosem vagyok ellene. Egyébként csalihalat rengeteget tudtam fogni és még válogathattam is a méreteket tekintve, ez igaz volt az ezt követő 48 órás pecámra is, úgyhogy ott már meg sem említem. Bár ezzel mások koránt sem így voltak, pedig semmi különös trükköt nem vetettem be. Nem baj, a szlovák cimboráknak is megfogtam pár óra alatt a csalimennyiséget. Method kosár+csonti vagy rövid előkén oldódó-lebegő ananászos pellett volt a legnyerőbb, bár a vaníliás smoke ballt is elhúzta a dévér és a nagy kárász (utóbbiból 1,70 kg volt a legnagyobb fogás). Egyedül az SP6 ízesítésű, 12 mm-es Smoke Ball-t hagyták meg a pontyoknak, ha nyakon öntöttem Tenger Kincsei aromával (gusztustalan bűzt alkotott így a kettő egyvelege). Igazából az itteni dévérek annyira hozzá vannak szokva a bojlihoz, hogy nem okoz nekik gondot a darabosabb csali sem. Nyugodtan mehet a gumikukorica is csalitüskén, ezek hamarabb felveszik néha, mint a csontit. Bár azért u-posera a tenyeres méretet csak élő csalival tudtam megfogni, ez is igaz. Kemény szájuk van az itteni dévéreknek, a kifolyónál kagyló is van, gondolom ez is közre játszik ebben. Apropo, kifolyó. Gyönyörű látvány, ahogyan a vashíd alatt a tó vize, mint egy vízesés, zúdul bele a patakba és folyik tovább a mezőkön és a településen át. Ebben a zúgóban, a következő lépcső előtt valósággal megáll a víz, mintha visszafelé fordulna. Gondolkoztam is, hogy külföldön az ilyen vizeket pergetik a harcsások, de ahogy gondolkoztam, egy pukkanó rablás ébresztett rá, hogy ebben is megvetették a lábukat a bajszosok. Igaz, ezt megelőzően elolvastam Szepesi Zsolt és Harka Ákos "A Mátra és környéke halfaunája" című írását, melyben említést tettek róla, hogy a patakok tározók körüli szakaszain a tározók halfaunája maradéktalanul megtalálható a patakokban is. Megközelíteni nem igen lehet, meredek kőfal vezet lefelé de hegyikecskék megpróbálkozhatnak vele. A tó maga egyébként véleményem szerint az ország egyik gyöngyszeme. Elfogult vagyok a harcsa maitt és előnyben részesítem azokat a vizeket, melyek kánaánként szolgálnak számukra, de ettől elvonatkoztatva is egy kiemelkedően vad és gyönyörű tavat és környezetét ismerhettem meg, amikor betettem oda a lábam. A 16-18 helyek mögött egy hatalmas mocsár, a patak árterülete található erdős, mezős tájjal a háttérben. Hallottam szarvast bőgni és a róka riogatta a szlovák csapat hölgy tagjait, de vaddisznó nyomokat is találtam a környéken. A szinte végtelen nádas a tisztásaival, melyekben sok helyen fák meredeznek, ezzel eszményi helyet nyújtva a harcsáknak, a sodronnyal lestoppolt úszó nádszigetek az őket tartó karók között mind-mind megdobogtatták a szívemet. A part mellett sorban vízben álló és bedőlt fák mellett pedig ha nem figyelek oda magamra, talán még egy könnycseppet is elmorzsoltam volna, annyira kedves volt számomra a látvány. (Ennek ellenére még mindig egy túlértékelt tónak tartom harcsafogás szempontjából, mert ha nem tud az ember elég időre kiülni, vagy heti több éjszakát is a parton tölteni, ugyanúgy nem lesz eredményes, mint egy átlag magyarországi tavon. A front itt is front, a harcsák egyáltalán nem esznek jobban, mint bárhol máshol, ráadásul legtöbbjük már sokszor meg is lett ütve.)

Üröm az örömben a sok bojlis, akik itt is felsőbbrendűnek képzelik magukat és eszetlen módon húzgálnak keresztül mindenki előtt, akár a nádasokon át is! A 14-esről az egész úszó nádsziget mellett, a 18-as hely elé, majdnem a haverék bójája mellé húztak, ez volt a csúcs. Az, hogy egész éjjel a szerelékemtől 10 méterre szerencsétlenkedtek a csónakkal, bevilágítva a fél tavat, zörögve, csattogva, az már csak a hab volt a tortán. Ez már a második, 48 órás horgászat alatt történt de rátette bélyegét a két napra elég rendesen. Sajnos egyre több felé tapasztalom, hogy a bojlisoktól nem fér meg a normális horgász, és ez nem csak a harcsásokra értendő. A nagyképű mentalitásukkal sosem tudtam azonosulni, az ebből fakadó viselkedésük pedig több, mint bicskanyitogató. Én szívem szerint a Szűcsi Völgy tóhoz hasonló helyeken engedném csak a bojlizást, az például tipikusan bojlis víz. Ott egymás kedvére szórakozhatnak, túráztathatják egész éjjel az etetőhajójukat (a félrészeg fater úgyse szól rá a kölökre), lámpázhatnak, húzhathnak keresztbe-kasul egymásnak. Tisztelet a kivételnek persze. Nyilván nekik is megvan a helyük a horgász társadalomban, a gyártók például nevetve húzzák le őket, hiszen ami bojlis, az már 4x annyiba kerül :)

De ez persze nem árnyékolhatta be annyira az itt eltöltött időt, hogy negatív érzéssel távozzak. Amúgy is hosszú hétvégén mentem, ilyenkor a szokásosnál is nagyobb a tömeg a partokon, ez logikus. A táj tökéletességén túl azért egyéb tapasztalatokkal is gazdagodtam, rögtön megemlíteném, hogy beigazolódott egy sejtésem. Tavaly már sokat beszélgettünk egy somogyi cimborával arról, hogy rengeteg olyan kapásunk van, amikor a hal egyenesre húzza a felállított botot vagy már az orsóról tépi a zsinórt és a földön rángatja a botot, mégsincs meg. Sokszor volt, hogy a kishal túlélte az esetet és a horgon maradt, viszont a hármashorgot valósággal belepaszírozta a harcsa. Azóta, amikor csak lehet, én vagy kengyelbe rakom a kishalat vagy a hármashorog fülébe nagy méretű egyágú pontyozóhorgot akasztok kulcskarikával, és ezt szúrom a kishal melluszonyába, hogy a hármas horog szabadon maradjon. Igen ám, de abból ítélve, hogy a horog a kishalba fordul nekem az a logikus következtetésem, hogy a harcsa nem szívja mélyre, hiszen ahhoz, hogy a horgot belenyomja a kishalba, annak a két fogsora között kell elhelyezkednie. Így akadni sem igazán tud a horog, maximum ha a tartóhorog pont be tud fordulni, ha ki nem köpi addigra. És itt már át is tértünk a másik érdekes jelenségre, amikor harcsa csak rányúl a csalira. Többször is sejtettem már, hogy nagy méretű, többször megakasztott harcsáknál kialakulhat az a szokás, hogy messziről szívnak rá a gyanúsnak vélt csalihalra. Ha szabadon van, akkor akár 1 méterről is be tudja szívni, ha viszont szerelékünkön felkínálva úszkál, akkor valószínűleg megakad és a harcsa már abban a pillanatban észleli is a veszélyt és sarkon fordul. Erre most tökéletes megfigyelést tettem. A tőlem jobbra horgászó ismerőseim nádfalra bekötött spannolós cuccán az első éjszaka, olyan éjfél és egy óra között nyúlt rá egy jobb harcsa. Hallottam, ahogy a kishal menekülni kezd, a harcsa rászív, majd megfordul és egy hatalmasat csap a farkával, ahogyan ezt a fordulások végén szokta testfelépítése miatt. A szívás pillanatában a csörgő is hangosan csillingelni kezdett, hiszen ekkor komoly szívóerőt fejtett ki, de mivel a kishalat a szerelék feszessége megállásra késztette, a harcsa rájött a turpisságra és búcsút intett. Nem sokkal ezután ugyanígy megjártam a bójásommal is, pedig direkt úgy raktam be a cuccot, hogy a kishalnak jó 70-80 centiméternyi zsinórt hagytam, amin szabadon mozoghat azon túl, amit a nehéz ólom és az előke hossza enged neki. Mégis csak rányúlt a harcsa, akasztásig sem jutottam el. A u-pose szerelékemen nappal ugyanez a szituáció játszódott le, pedig kapásjelzővel vártam a kapást. Majd második éjszaka megint csak a jobb oldali haveroknak volt egy olyan esete, hogy a bot már a földön volt, mégsem akadt a hal. Félreértés ne essék. Én nem állítom, hogy a sokszor megakasztott, kitanult harcsák egy állandó táplálkozási szokást alakítanak ki a negatív tapasztalataik miatt. Csupán azt, hogy ha egy gyanúsnak vélt táplálékot támadnak meg, megtanulhatják a védekezés ezen formáját. Továbbá az sem mindegy, mennyire kell nekik a táplálék, mennyire gyors a víz hőfokával összefüggésben az emésztésük és az időjárási tényezők miatt mennyire táplálkoznak agresszíven. Az viszont tény, hogy a sajátomnál elfogadhatóbb magyarázatot nem találtam erre a jelenségre, pedig már sok harcsahorgásszal kiveséztük a témát. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a harcsa ugyanolyan erősen köp, mint ahogy szív, már meg is világosodunk a brutális kapásokat követő üres bevágások (ha eljutunk odáig) miértjéről.

A második dolog, amit végleg megtanultam, hogy hinnünk kell a saját megérzéseinknek! Ha már éveket töltöttünk el a harcsa horgászatával és nem csak a modern, trendi vonalat követjük, emiatt teljesen kiismertük a harcsák életmódját, akkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy egyértelmű jeleket figyelmen kívül hagyjunk a helyi szokások, mások tanácsai miatt. Történt ugyanis, hogy az első este, olyan 20 óra tájban, a parttól 5-8 méterre, az 50 centis vízben álló ritkás nádasban ívó dévérekre, olyan mély hanggal buffantott oda egy harcsa, amit már rég hallottam. Ekkorra szerelékeim már az úszó szigethez kötve várták a bajszosokat. Biztos voltam benne, tudtam, hogy ez a harcsa egész nap ott pihent a dévérívás közvetlen közelében és észrevétlenül szívott le pár darabot, az éjszaka leple alatt adott magáról csak jeleket hangosabb rablásaival. Második éjszaka mégsem próbáltam ráhorgászni a területre, továbbra is a bentebbi úszó szigetet erőltettem. És azon az éjszakán is ugyanott, ugyanazzal a hanggal, ugyanaz a hal buffantott többször is az ívó keszegek közé. Ez egy olyan hiba volt, ami utólag átgondolva szégyen rám nézve. Vegyük sorra: bent a sziget alatt egy éjszaka alatt semmi, hiába kéne sorban feküdniük alatta. A dévérek tömegesen ívnak a lábam alatt, terített asztalt nyújtva. Bent a bojlisok hülyére csápolják, világítják a vizet, kint síri csend van és nyugalom. A harcsának egyértelmű jeleit hallom, ismerős a szituáció. Egy nagy eséllyel horogra csalható, 60 kilogramm feletti hal megfogásának esélyét vettem el magamtól azon az éjszakán, bár nappal is elképzelhető, hogyhorogra tudtam volna csalni. De ugyan ez vonatkozik arra, ha nappal pörsöt látunk, tolóhullámot veszünk észre, dévér vagy küszívást találunk, vagy a vízparti fák, pandalyok mellett sétálva meghalljuk a harcsa "muppogását". Hülyén hangzik, de azt hiszem ezt Koós Ferenc is így hívta filmjeiben. Ez az a jelenség, mikor a harcsa már fészket őriz, minket pedig betolakodónak vél és próbál ezzel a lábdob szerű, tompa hanggal elriasztani. Ha pedig rablásokat tapasztalunk egy kis adott helyen, ne hagyjuk figyelmen kívül, ahogy nekem sem kellett volna.

Még egy érdekes jelenség: tudtuk, hogy a harcsák a tisztásokkal tarkított nádasban heverésznek, legalább is a legnagyobbak. Mégis elenyésző volt éjszaka azoknak a rablásoknak a száma, amik ezekben a tisztásokban hangzottak. Ezek a halak valószínűleg nem jönnek vagy csak akkor nem jöttek ki a dzsungelből. A legtöbb nagyméretű harcsára utaló rablás teljesen jelentéktelen mederviszonyú, nyílt vízi helyszíneken durrantak. Igazából ezen is sokat agyaltam már, mert nem először tapasztaltam, hogy a nagy harcsák néha messze vadásznak fekvőhelyüktől. Többször figyeltem már meg (többek közt itt, Nagyrédén is) a kiindulásukkor keletkezett tolóhullámokat, melyek minden esetben egyenest a nagy, nyílt víz felé indultak. Több esetben pirkadatkor a visszafelé útjukon hátrahagyott jeleiket is megfigyeltem. Nem feltétlen kell tehát az akadók, nádasok mellé orientálódni, bár azt leszögezném, hogy nyílt vízi harcsafogásaim általában akkor voltak, mikor megengedhettem magamnak, hogy heti 3-4 éjszakát is kint töltsek. Így van ez rédén is, aki sokat van kint, az fog sokat. Ez sem egy csodató, csupán eszményi életteret biztosít a harcsáknak.

Ezek voltak tehát az év első horgászatai, kapásai, tapasztalatai. Időközben "kidobtam" a Tierrát és beszereztem helyette a régóta kiszemelt Tica Cyberneticet, amit a tavaly nagyon nehezen megszerzett Vantage Catfish bottal (utolsó darab) párosítottam, így összeállt a másik tuti kombó. Majd mesélek ezekről is, ha valaki szemezgetett volna velük.

Addig is karikába hajló botokat kívánok!